Roman Catholic cathedral Norwich (www.flickr.com by Colin 30d)

A kelet-angliai termékeny síkság szívében fekvő Norwich Britannia egyik legszebb állapotban fennmaradt ősi városa, amely máig őrzi békés, vidékies hangulatát. A várost először az angolszászok vették körül fallal a 9. században. Szabálytalan utcahálózata ma is a korai középkort idézi. A 12. század elején flamand bevándorlók, takácsok telepedtek le a városban, s a textilgyártás révén hamarosan virágzó kereskedővárossá fejlődő Norwich a Tudor-korra már Anglia második legnagyobb városává fejlődött, és az is maradt a 19. századi ipari forradalomig.
1348-ban a lakosság mintegy harmadát vitte el a pusztító pestis járvány, de a folyamatosan érkező németalföldi protestáns takácsoknak köszönhetően a város fellendülésében ez nem jelentett különösebb visszaesést. Ekkor Norwich már nemcsak gyapjú-, hanem selyemszövőiről is híres volt.
A város büszkesége az ország legszebb normann temploma: a katedrális. 1096-ban kezdte építeni Herbert de Losinga püspök. Gyönyörű normann tornyát dekoratív stílusban épített csúcs tetőzik. Az eredeti torony 1361-ben összeomlott, Ettől eltekintve valamennyi normann katedrális közül a legkevesebbet változott. Amikor a 15. században megtoldották a 96 méteres magasságba emelkedő karcsú hegyes toronnyal, akkor vált a norwichi katedrális Anglia második legmagasabb katedrálisává, Salisbury után. A normann oszlopok és ívek 15. századi boltozatot tartanak, amelyeken közismert bibliai jeleneteket ábrázoló kőfaragások találhatók, melyet a közelmúltban újítottak fel csodálatosan.
Könnyebb azonban megcsodálni a kórusülések gyönyörű fafaragásait, amelyek némelyike egészen hétköznapias és világias, mint például a pofonütött gyermek. A Szt. Lukács-kápolnában érdemes megnézni egy 14. századi faragott oltárhátlapot, melyet évekig egy gyalupadban rejtegettek a puritánok pusztítása elől.
A katedrális építéséhez a franciaországi Caenből és a közeli Barnackból hoztak követ. A keleti fal külső oldalánál temették el Edith Cavellt, a Norwichben született nővért, akit a németek 1915-ben kivégeztek, mert segített a szövetséges katonáknak megszökni a megszállt Belgiumból. A templomhoz tartozó egykori kolostorból csak a kerengő maradt fenn, ami viszont a legnagyobb Angliában.
A város közepén, egy mesterséges dombon emelkedik a 12. században épült normann vár, amelyet 1834-ben restauráltak bathi-i kövekkel és 1894-ben alakították át múzeummá. A megelőző 650 évben ez volt a város börtöne. A múzeumban régészeti leletek és képzőművészeti alkotások mellett a világ legnagyobb kerámiateáskanna-gyűjteménye is megtekinthető.
A képtárban a legnagyobb számban a norwichi iskola művészeinek alkotásai találhatók. A 19. század elején működ iskola szakított az akkori idealizált tájképfestészettel, és a festményeiket nem műteremben, hanem a szabadban készítették. A csoport leghíresebb tagjai John Crome, akit Constable-hez hasonlítanak, és John Sell Cotman, aki vízfestményeivel szerzett hírnevet magának. A múzeum rendszeresen otthont ad a londoni Tate Gallery gyűjteményeiből válogatott munkáknak is.
A vár aljában található a piactér, melyről sok szép középkori épületet tűntettek el, hogy helyet adjanak az új városházának. Ám meghagyták a 15. század közepén épült perpendikuláris stílusú St. Peter Mancroft-templomot, amely olyannyira uralja a városközpontot, hogy sokszor ezt vélik a katedrálisnak az ide látogatók. A hatalmas ablakok miatt a templom meglehetősen világos, a keleti ablakban az üveg nagyrészt 15. századi. A 13 harang híres harangjátéka 1588 óta, a Spanyol Armada felett aratott győzelem emlékére minden vasárnap felhangzik.
A piactér felett áll a 15. századi városháza (Guildhall), amely ma kávézóként funkcionál. Homlokzatát kockás mintázatú kovakőberakás díszíti, oromzatát teljesen kitölti a mintás vakolás. A Bridwell Múzeumnak ad helyet az a 14. századi ház, amely a legrégebbi Norwichben. Az egykori kereskedőházat később börtönnek használták, ma a helyi ipar emlékeit – régi gépek, hirdetések, rekonstruált üzletbelsők – bemutató kiállításnak ad otthont. A Strangers’ Hall 16. századi épületében rendezték be Anglia első népművészeti múzeumát, és érdekes betekintést nyújt az angol élet hétköznapjaiban. Egyedülálló a múzeum alsónemű-gyűjteménye. A házban a bevándorló takácsok (strangers = idegenek) éltek régebben.
A Sainsbury Képzőművészeti Központot 1978-ban épített képtárában helyezték el Robert és Lisa Sainsbury műgyűjteményét, amelyet 1973-ban ajándékoztak a Kelet-Angliai Egyetemnek. A modern európai alkotásokban különösen gazdag gyűjteményben Picasso, Modigliani és Bacon képei mellett Giacometti és Moore szobrai is láthatók. Érdekes az afrikai, amerikai és csendes-óceáni népművészetet bemutató rész is. Az épületet Norman Foster, Britannia egyik legkiemelkedőbb építésze tervezte, akit az acélszerkezetet el nem rejtő építészeti stílusú úttörői között tartanak számon.
Norwichtól délre és északkeletre fekvő tavakat hat folyó – Bure, Thume, Ant, Yare, Waveney és Chet – köti össze. Bár a közhiedelem természetes folyóként tartja ezeket számon, valójában a középkorban kiásott tőzeg helyét árasztotta el a víz, amikor a 13. században megemelkedett a vízszint. Az összesen 200 kilométer hosszú víziutat, összefoglaló néven Broads-nak hívunk, sehol nem szakít meg zsilip. Minden nyáron ellepik a területet a vitorlázás szerelmesei, ki vitorlással, ki motorcsónakkal. A környék növény és állatvilágát bemutató hajókirándulásokban is bő a választék. Itt honos Britannia legnagyobb lepkéje a fecskefarkú pillangó. A térség nem hivatalos fővárosa Wroxham, innen indul a legtöbb túra. A sekélyebb részeken bőven terem a tetőfedésre kiválóan alkalmas nád, melyet télen aratnak, és amelyet jellegzetes lapos fenekű tolórúddal hajtott csónakokon (broads punt) visznek partra. A Fens és a Broads szélmalmai a sík vidéken, ahol szinte állandóan és akadálytalanul fúj az Északi tenger felől érkező szél, egészen a 20. századig kézenfekvő volt a szélenergia hasznosítása. A régi idők hangulatát idéző szélmalmok többsége vízátemelő szerkezetet működtetett, bár voltak gabonaőrlésre használt malmok. A Fens ingoványos lápvidékén épült szélmalmok közül kevés maradt fenn, de a Broads szilárdak alapokra épült malmai közül sok ma is működőképes. A hétemeletes Berney Arms Windmill a Broads legmagasabb szélmalma. A Vízátemelésre használt Thurne Dyke  Drainage Mill ma múzeum, ahol a malmok sokszor egészen egyéni és meglepő technikai megoldásaival lehet megismerkedni.