Délkelet Anglia

Silence Is Golden (www.flickr.com by Fozzeee)

Így nevezték valamikor Anglia délkeleti partvidékét, ezen a kapun keresztül, Kent és Sussex grófság tengerpartján keresztül jutottak be a szigetre a hódítók, itt szálltak partra a rómaiak, itt özönlöttek az angolszászok is, akik később kikötőket építettek, hogy védelmet biztosítsanak a dán rajtaütésekkel szemben. Majd itt szálltak partra  Hastingsnél, jó ezer évvel a rómaiak után az utolsó hódítók a normannok. Időbeni közelségüknek, tartós uralmuknak és építőkedvüknek is köszönhető, hogy Hódító Vilmos és utódai nemcsak nevüket hagyták örökbe a késő utókornak, de legalább egy normann eredetű templomot csaknem minden angol városban és faluban szerte az országban. A tengerpartot modern vagy a múlt század hangulatát őrző üdülőhelyek szegélyezik. Hátterük erdős vagy tőzeges vidék, amelynek rejtekútjain a 18. században csempészek lopták be áruikat, főleg égetett szesz-, dohány-, selyem- és csipkerakományaikat, sziget belseje felé. Innen származnak az emberi élet első nyomai Britanniában, abból az időből, amikor még a „Brit szigetek” nem léteztek, hiszen „csak” 9000 éve történt, hogy a mai Britanniát takaró jégpáncél olvadásnak indult, megcsúszott és elvágta azt a földnyelvet, amely még összekötötte a kontinenssel. Délnyugat-Anglia grófságaiban, Wiltshire-ben, Cornwall-ban, Devonban titokzatos kőépítmények romjai, gigantikus síremlékek, településeket védő körkörös árkok maradtak fenn abból a korból, amikor az ember már nem csak a természettel küzdött a mindennapi megélhetésért, hanem tervszerűen gondoskodtak közösségük védelméről, s halottaiknak és túlvilági lényeknek is maradandó építményeket emeltek. A legmaradandóbbnak közülük a wiltshire-grófsági Salisbury-síkságon emelkedő kőkolosszusok bizonyultak. A megmaradt művek építőire mesék emlékeztetnek. Mesék óriásokról, akik kősziklákat hajigálnak, dudaszóra táncoló lányokról, akiket kővé dermesztett az ördög. A keresztény egyház éltette ezeket a babonás történeteket, hogy távoltartsa a hívőket a pogány emlékektől, melyek titkait ma is igyekeznek megfejteni a tudósok (és a dilettánsok).
A cornwalli mocsarak és tengerparti sziklák felett gomolygó ködben ma is ott bolyong a helybéliek fantáziájában a titokzatos Arthur király, a kelták hőse. A kőkorszakból ittmaradt emlékek és Arthur király ideje között a rómaiak is nyomot hagytak a vidéken. Nem messze Dartmoortól, Devon zord, köves, mocsaras vidékétől az akkori rómaiakat talán hazájukra, Itáliára emlékeztette a Golf-áramlat enyhítette éghajlat, a kellemes, homokos tengerpart, a gazdag, sokszor délszaki növényzet.  Bár a cornwalli „Riviérára”, ahol otthonosak a pálmafák is, a rómaiak soha nem jutottak el.
A Délnyugat egykori fővárosának, Exeternek a főutcája a 2.-3. században itt letelepedet kelták használta útnak a nyomán épült. Római kori kőfalai ma is rekonstruálhatók. Exeter igazi fénykorában az első angol királyok székhelye volt. Legfőbb látványossága katedrálisa, akárcsak Wiltshire székhelyén Salisburié; a 13. században épült.
A vidékre mégsem a történelmiség a jellemző, hanem az érintetlen, szabad természet. Délnyugat-Anglia képéhez hozzá tartoznak a decemberben nyíló virágok, a festői halászfalvak. Itt ostromolják az Atlanti-óceán hullámai a fő sziget legnyugatibb pontjának, a „Világ Végé”-nek sziklafalait, amelyeken túl már csak a Scilly-szigetek vadregényes csoportja jelenti Britanniát és Európát. 1000 éve még a Scilly-szigetek a szárazföldhöz tartoztak, az Angol-Szász Krónika emlékezete szerint az a földdarab, amely összekötötte a „Világ Végé”-t és a Scilly-szigeteket, 1099.. november 11-én pusztult el.
Itt emelkednek Lizard, mely ősi kelta nyelven Nagy Palotát jelentett, sokszínű partfalai a Brit –szigetek legdélebbre nyúló pontján, ahol hatalmas radar-ernyők fogják fel a világűrbe fellőtt mesterséges bolygók által továbbított jeleket. Délnyugat-Angliában találkozik a kőkorszak és a legmodernebb, 21. század, a ridegég és enyheség, a kopár fennsík és a simogató tenger.

Central Park, Liscard, Wallasey, Merseyside, England (www.flickr.com by Andrew_D_Hurley)

Gyönyörű tájak és kiterjedt iparvidékek jellemzik Közép-Angliát, amely Kelet-Anglia és Wales terül el. A látogatók barangolhatnak Derbyshire vad szépségű sziklás fennsíkja, a Peak District ösvényein, hajókázhatnak a csatornákon sikló színes keskeny bárkák fedélzetén, sétálhatnak csodálatos parkok útjain. Gyönyörködhetnek hatalmas katedrálisokban, és szerény templomokban, a pompás főúri kastélyokban és egyszerű vidéki házakban, vagy megnézhetik az ipari múzeumok lebilincselően érdekes kiállításait.
Itt építették fel Anglia első csatornáinak egyikét, melyet Bridgewater 3. hercege építtetett 1761-ben, hogy a Worsley-birtokán fekvő szénbányákból vízi úton szállíthassa a szenet a manchesteri textilgyárnak. Ezzel vette kezdetét az a csatornaépítési láz, amely 1805-re 4800 km-es mesterséges viziutat eredményezett, amely összekötötte a természetes folyókat. A gyors és olcsó vízi fuvarozásnak az 1840-es évekig nem volt vetélytársa, akkorra viszont megjelent a vasút. A csatornákon 1963-ban szűnt meg végleg a teherszállítás, de a mintegy 3200 kilométer hosszan még mindig hajózható csatornákon ma is közlekednek a jellegzetesen keskeny bárkák, és egyre több kirándulót szállítanak.
Sok szép udvarház épült Közép-Angliában a Tudor-kor viszonylag békés és fellendülést hozó időszakában. A kolostorok feloszlatása után a kisajátított hatalmas birtokokat feldarabolták és eladták. Az új, világi tulajdonosok fontosnak érezték, hogy rangjukhoz méltó otthonokat építtessenek maguknak. Közép-Angliában a fa volt a legfontosabb építőanyag és a gazdagságukra büszke nemesek Pazar gerendadíszítéssel borították házaikat.
Az építészetben oly fontos Cotswoldi kő, a Közép-Angliában található Cotswold-dombság mészkővonulatából származik, mely 80 kilométer hosszan fut Bathtól északkeleti irányban. A vékony takaró miatt felszánthatatlan földek dús legelőjén csak birkát lehetett tenyészteni. A gyapjúból azonban meggazdagodtak a települések, melyeken helyben bányászott kőből csodálatos templomokat és középületeket emeltek a középkorban, de ugyanazt a melegszínű követ használták lakóházaikhoz és gazdasági épületeikhez is. Cotswoldi kőből épült a londoni Szent Pál székesegyház is (St. Paul’s Chatedral). Ilyen cotswoldi kőből épült Winchcombe, Broadway, Stow-on-the-Wold, Upper és Lower Slaughter, Bourton-on-the-Water, Sherborne, Northleach, Painswick, Bibury, Fairford. A 12. századra a környék csaknem összes falva létezett már, és az építkezésekhez a nagy mennyiségben rendelkezésre álló mészkövön kívül más építőanyagot gyakorlatilag nem használtak, a kőművesek pedig az apáról fiúra hagyományozott jellegzetes helyi tervek szerint építették fel a házakat, és a köveket kötőanyag nélkül illesztették egymáshoz. Kőből készültek a templomok díszei is. Winchombe templomán például a 15. századi vízköpőkben a pogány és a keresztény hit keveredik. Pogány istenek űzték el a régi korok szellemeit, az emberi képmások pedig egyházi méltóságok karikatúrái voltak. Az állatok az erő és más tulajdonságok pogány isteneit jelképezik. A cotswoldi kő könnyen megmunkálható, színe az aranybarnás árnyalattól a gyöngyházfényen át a halványszürkéig változik. Ház- vagy hídépítésnél, síremlékeknél is felhasználták. Népszerűek a kőkeresztek, amelyeket a 16. században állítottak fel a falvak közepén, vagy az asztallap és „teás doboz” síremlékek, amelyek a 18. században voltak népszerűek; Painswick templomának sírkertje kitűnő példája ezeknek a síremlékeknek.
Coventry közelében, Meridan falu gondosan ápolt gyepű terén is áll egy középkori kereszt, amely állítólag Anglia kellős közepét jelzi. Közép-Angliát Anglia szíve-ként is emlegetik, amely elnevezést meg is érdemli, hiszen iparvidéke a Brit-szigetek gazdagságának egyik fő forrása. Az ipari városokban még ilyen cégérek jelzik a régi mesterségeket: Az arany gyapjú; A kalap és a hód; A kesztyűkészítő tűje. De a fontos ipari megyék mellett itt található Anglia mezőgazdasági szempontból legfontosabb grófsága, Lincolnshire is, ahol bőven terem a búza, gabona és árpa. Bár tengerpartja nem vetekszik a délivel, kedvelt üdülőhelyek sorakoznak itt is. Azért is nevezik Anglia szívének, mert csataterein zajlott Anglia történelmének számos csatája. S talán a legfontosabb, amiért kiérdemelheti az Anglia szíve nevet, hogy itt született és itt is halt meg a nagy költő, Shakespeare. Ma is susognak az ardeni erdő fái, ahol a költő fantáziája életté varázsolta a Szentivánéji álmot. S ettől északkeletre, Nottinghamshire-ben maradt még valami mutatóba a sherwoodi erdőből, Robin Hood kalandjainak és rajtaütéseinek színteréből.
Közép-Angliában kevesebb a normann templom, mint keleten, a táj nyugati része azonban bővelkedik festői falvakban, szép katedrálisokkal ékesített városokban. A walesi határ vidéke hosszú évszázadokon keresztül nagy harcok színhelye volt; itt számos vár és rom emlékeztet a múltra. A római megszállás korában brit törzsek éltek ezen a tájon, melynek keleti és déli részére a 7. században hatoltak be az angolok, s a következő században hozták létre a Temze és a Humber, Kelet-Anglia és a walesi határ között Mercia néven birodalmukat, melynek első királya Cearl volt. Mercia neve elmerült a történelem viharába, mint maga a királyság, mely a 9. században olvadt bele az egységes királyságba. Csatatereinek nevei a normann hódítás utáni évszázadokhoz, de még inkább a polgárháborúhoz kapcsolódnak, mely egy Worchester mellett vívott csetepatéval kezdődött. S itt aratták 1645-ben a döntő győzelmet Cromwell katonái. De itt dőlt el az Ipari Forradalom csatája is, mely megteremtette a „Fekete Országot”, ahol gyárkémények végeérhetetlen sora áll, szüntelen hányva a fekete füstjüket. De itt van Európa egyik legszebb vidéke is, a walesi határ mellett húzódó, érintetlen szépségét megőrző Wye-völgy.

Standing Stones, The Bronte Way, Yorkshire (www.flickr.com by tricky ™)

Közép-Anglia és az egykori angol-skót határ között elterülő vidék talán a szigetország legváltozatosabb tája. Történelme, mint a többi angol országrészé, meglehetősen romantikus: harc a tengeren érkező hódítók megújuló rohamai ellen, később másfél évezreden át meg-megújuló összecsapások Skócia és Anglia lakói között. Bár itt is találkozunk, főleg a partvidéken és a Tó-vidéken, páratlan természeti szépségekkel, de általánosságban itt kisé zordabb a táj és az éghajlat, mint Anglia középső részén, vagy délen. A helyi építőanyag többnyire szürke kő. Szürkeség a jellemzője az iparvidéknek is, amely Közép-Angliánál jobban őrzi az ipari forradalom emlékeit, hiszen itt vannak a nagy „gyapotvárosok” és a szomszédságukban találjuk Anglia „legfeudálisabb” grófságait s a legszebbek között emlegetett katedrálisait.
Tagolt tengerpart, kirándulásra és hegymászásra csábító tájak, gyönyörű főúri kastélyok és lélegzetelállító katedrálisok ígérnek felejthetetlen élményt a térségben, ahol a régmúlt emlékei a római hódításról, az angolszász bevándorlásról, a viking betörésekről és a határvidéken zajló csatározásokról mesélnek. Az ipari forradalom korát idézik Halifax, Liverpool és Manchester iparvidékei. Dombok és vadregényes szurdokok zárják körül a nagy iparvárosokat, a legelőkön pedig hatalmas birkanyájak legelnek.
A keleti partvidéken már a 6. században megtelepedtek az angolok, támadásaik elől a britek lépésről-lépésre vonultak vissza. Hódító Vilmos partraszállása után hamarosan megszilárdították hatalmukat a normann bárók, és ekkoriban keletkeztek az iparvárosok. Észak-Angliában a legmodernebbnek számító városoknak is történelmük van. Sok ilyen városban az elmúlt századok eseményei már eltüntették a történelmi emlékeket.
A legromantikusabb – nem véletlenül játszódnak itt Sir Walter Scott regényei – a határvidék története. Noha Anglia és Skócia már régen egyesült, még ma is megvan az 1552-ben húzott határ, mely Berwick városától a Tweed folyót követve, majd a Cheviots-dombokon keresztül az Esk és a Sark folyó mellett húzódik. 500 éven át e vonal mentén dúltak a harcok az angol és a skót királyság között. E javarészt ma is puszta vidéken – valamikor a törvényen kívüliek kerestek itt menedéket – őrtornyok sorakoznak, melyekről annak idején tüzek jelezték a veszély. Az egykori határ ma már jelképes, bár érdekes, hogy Berwick városa még Angliához tartozik, ám Berwickshire már Skóciához.
Észak-Anglia arculatát a szénbányák, a textil- és a hajógyárak rohamos fejlődése egészen átformálta a 19. században. Lancashire, Northumberland és Nyugat-Riding népessége ugrásszerűen megnőtt, és a vidéki lakosság nagy része átköltözött a városokba. Bár a városi munkásság helyzetén néhány emberbarát nagyiparos megpróbált javítani, az emberek nagy többsége igen rossz körülmények között élt. Ilyen mintafalu volt Saltaire, melyet Sir Titus Salt gazdag gyártulajdonos és textilkereskedő építtetett munkásai számára. A lakóházak mellett több üzlet, park, sportpálya, sőt iskola, templom, kórház és menhely is épült. Kocsma azonban nem. A puritán Salt tiltotta az alkoholfogyasztást a faluban. Hasonlóan cselekedett Joseph Rowntree, aki George Cadbury mellett dolgozott, s 1892-ben felépítette saját csokoládégyárát Yorkban. A kvéker Rowntree-család fontosnak tartotta a munkások jólétét, s 1904-ben mintafalut alapított számukra. A Rowntree és az 1767-ben alapított Terry’s confectionary (cukrászda) nagyon sokat tettek Yorkért. A Nestlé Rowntree ma a világ legnagyobb csokoládégyára.
Amint a hagyományos iparágak a 20. században hanyatlásnak indultak, vagy máshová települtek, és teljesen eltűntek erről a vidékről, az ipari központok a fejlődésnek indult idegenforgalom igényeinek megfelelően ismét jelentős átalakuláson mentek keresztül.
Ezt az idegenforgalom igényeinek megfelelő átalakulást segíti az is, hogy Európa legszebb és legjobb állapotban fennmaradt egyházi épületei közül nem egy Észak-Angliában található. Az apátok vezetése alatt működő nagyobb apátságok a vallás, a tudás és a hatalom központjai voltak a középkorban. A viking támadásoknak sok angolszász kolostor esett áldozatul a 8. és a 9. században.
A kolostori élet csak akkor éledt újjá északon, amikor Hódító Vilmos 1069-ben megalapította a Benedek-rendi Selby apátságot. Európa új szerzetesrendjei, elsősorban az Ágoston-rend, a szigetországban is alapításokban kezdtek, és 1500-ban például már 83 kolostor működött Yorkshireben. A Yorkban 1086-ban alapított Benedek-rendi Szűz Mária-apátságot a királyi és a pápai kiváltságok, a földadományok és a gyapjúkereskedelem Britannia egyik leggazdagabb kolostorává tették. A gazdagság azonban a szerzetesi élet fellazulásához vezetett. Az apát úgy öltözött, mint egy püspök és pápai engedéllyel püspöksüveget is viselhetett. A változások miatt elégedetlen 13 szerzetes elhagyta 1132-ben a kolostort és megalapította a Fountains Abbey-t.
A jelentős földbirtokkal rendelkező kolostorok fontos szerepet játszottak a gazdaságban. Munkalehetőséget adtak a helyieknek, elsősorban a földeken, és ők irányították a középkorban meghatározó gyapjúkereskedelmet. A 14. század végén az Angliából exportált gyapjú kétharmada a St. Mary’s Abbey közreműködésével talált vevőre.
A 16. század elején a kolostorok birtokolták a termőföld hatodát, és éves bevételük négyszer nagyobb volt, mint a királyé. VIII. Henrik 1536-ban elrendelte a kolostorok feloszlatását, hatalmas birtokaikat pedig elkobozta. A fellázadt katolikus északiakat Robert Aske vezette, akit a felkelés leverését követően több társával együtt összeesküvés vádjával elítéltek és kivégeztek. A „szerzetesek elkalapálója” névvel illetett Thomas Cromwell (1485 – 1549) tanácsára a király kíméletlenül elfojtotta az ellenállást, és befejezte a tulajdonviszonyok átrendezését.

Forresters Beach, New South Wales (www.flickr.com by Christopher Chanc)

Wales a fenséges várak, várromok, szép vonulatú dombok, kristálytiszta tavak és patakok, vadregényes partszegélyek országa, amely páratlan természeti szépségeivel felejthetetlen élményt ígér mindenkinek. Sziklás hegycsúcsok, lankás erdők, érintetlen tengerpartok, halakban gazdag folyók várják a látogatókat, akik a változatos tájakat járva megismerkedhetnek az ősi kelta hagyományokban gyökerező walesi kultúrával is. Wales tengerparti üdülőhelyei régóta vonzzák az angol nyaralókat, de a történelmi múltú városok, a sok szép vidéki kastély és régi vár, a romjaikban is fenséges apátságok is sok látnivalót nyújtanak.
Az ország (a walesiek országnak tartják, bár nem önálló közigazgatási egység) népsűrűségének megoszlása egyeletlen. Vannak szinte teljesen lakatlan területek – elszórt parasztházak jelzik e részeket – és sűrűn lakott bányavidékek.
A tengerparton, a városokban s az Angliából Walesbe vezető úton látható várakat az angolok építették, ott állomásozó csapataik részére, hogy azokból tarthassák féken a nyughatatlan walesieket. E várakon kívül viszonylag kevés nevezetes építészeti emlék – négy katedrális és néhány öreg templom maradt meg Walesben. Wales igazi szépsége a természet, melybe jól illeszkednek a szürke kőből épített, helyenként rózsaszínre vagy sárgára festett parasztháza. Bár van néhány szép régi városa is, idegenforgalmi vonzerejét zord hegyvidékének, mély fekvésű völgyeinek, csendes folyóinak, sziklás partjainak és nyugodt vizű öbleinek köszönheti. Wales legnagyobb részét az Anglia felé is határvonalat képező Cambriai-hegység foglalja el. A Golf-áramlatnak köszönhetően Wales éghajlata enyhe, és az éves csapadékmennyiség is több mint Anglia sok területén. A földek nagy része művelésre alkalmatlan, de kitűnő legelő. A juh- és marhatenyésztés játszott itt meghatározó szerepet. Az ősi csapások, ahol egykor az állatokat hajtották Anglia felé, ma kedvelt kirándulóhelyek. A walesiek részben a nehezen megközelíthető hegyes vidéknek köszönhetik, hogy megőrizhették ősi kultúrájukat és nyelvüket.
Wales 2,7 milliós népességének csak egy ötöde beszéli a dallamos és színes walesi nyelvet, a welsh-t, de Észak-Wales egyes területein máig ez az uralkodó nyelv. Az utcatáblák walesi és angol felirata azonban mindenütt jelzi az ország hivatalos kétnyelvűségét. Az idegenek számára titokzatos walesi helységnevek a táj jellegzetességeire vagy régi épületekre, legendákra utalnak. A nevekben gyakran előfordulnak az aber (folyótorkolat), az afon (folyó) a fach (kicsi) a llan (templom), a llyn (tó) és a nant (völgy).
A rómaiak által is elfoglalt Walest az angolszászoknak már nem sikerült birtokba venniük, így a településszerkezet és a földművelés a normann hódítást (1066) megelőző hat évszázadban mindvégig megőrizte kelta vonásait. Ez a hosszú idő adott lehetőséget arra, hogy a ma is erősen élő walesi nemzeti öntudat kialakuljon és megerősödjön.
Az első normann királyok a Marches (határvidék) határőrgrófjai segítségével próbálták meg kiterjeszteni hatalmukat a walesiekre is. Az ottani nép ellenállása és megújuló támadásai folyamatos veszélyt jelentettek az angolokra, akik erős várakat építettek a határ mentén. Wales csak 1535-ben vált hivatalosan is az angol királyság részévé. Az angol parlamentben hozott törvények hatálya ma is kiterjed Walesre, és a walesi kérdésekkel miniszteri irányítás alatt álló önálló kormányhivatal foglalkozik.
A walesiekben mélyen gyökerező radikális politikai gondolkodás és az anglikán egyházzal szembeforduló vallási gyakorlat a 19. században a metodizmus széles körű elterjedésével öltött testet. A teljes alkoholtilalom emlékét őrzi, hogy a vendéglők vasárnap zárva tartanak és a Llyn-félszigeten egyáltalán nem szolgálnak fel alkoholt a mai napig sem. A régi legendákat évszázadokig csak a szájhagyomány őrizte. Ez és az élő beszéd szeretete tükröződik abban, hogy a walesiek között számos a kivállaló szónok, színész és a meggyőzően érvelő politikus. A walesi munkáspárti politikusok fontos szerepet játszottak a szakszervezeti mozgalom megerősödésében és a társadalmi igazságtalanság elleni harcban.
Az ősi walesi kultúra főként az énekekben, zenében, költészetben és legendákban maradt fenn, tárgyi emlékük azonban kevés, bár ez alól szép kivétel a gyönyörűen faragott walesi szerelemkanál, amelynek készítése ma reneszánszát éli. A walesiek híres zeneszeretete a bárdokig nyúlik vissza, akiket már a druidák korában is tisztelet övezett. Írott formában először a Mabinogion néven ismert 14. századi gyűjteményben foglalták össze az ősi kelta és normann mondákat és legendákat, amelyek nagy hatással voltak a 20. századi Dylan Thomas költészetére. A walesi nép zeneszeretetét tükrözi az is, hogy minden városnak, falunak, sőt még gyáraknak is van férfikórusa, akik a walesi kultúrát ünneplő fesztiválokon (eisteddford) mérik össze tudásukat. A walesiek magukat egyébként cymry-nek, azaz bajtársaknak hívják, országukat pedig Cymru-nak nevezik.
Amikor a 19. században megnyitották a dél-walesi mid-Glamorgan szénbányát, a maga idejében a legnagyobbat az egész világon, megindult a vidéki lakosság városiasodása. A fellendülés azonban nem tartott soká, a II. világháború éveit leszámítva a szénbányászat a 20. században fokozatosan háttérbe szorult, és ez komoly gazdasági és szociális válsághoz vezetett. Ma az idegenforgalom fellendülésétől várják az emberek a fellendülést.

Tintagel Castle - looking to the mainland (www.flickr.com by zawtowers)

Wales lakói országukat mindig is két részre osztották, Észak- és Dél-Walesre. A két vidéket, melynek sem természetes, sem mesterséges határa nincs, a táj jellege és az életmód különbözősége osztja ketté. Míg Észak-Wales hegyes-völgyes, Dél-Walest inkább alacsony dombok és síkságok jellemzik. Dél-Wales jelentős hányada iparvidék, itt találhatók a nagyobb városok is, mint például Cardiff és Swansea. A tájszólás is jelentősen eltér a két vidék között, a tipikus észak-walesi komoly, míg a déli inkább alacsony termetű és vidámabb kedélyű. Wales hat grófsága közül egyetlenegy, a déli Glamorganshire tömöríti az egyébként ritkán lakott ország teljes lakosságának felét; ennek a jelenségnek az ipari forradalom az oka, hiszen a lakosság oda települ, ahol a megélhetést reméli. Ennek a demográfiai átrendeződésnek köszönhető, hogy másfél század alatt Cardiff kis falvából negyedmilliós várossá lett, s így népesedtek be a dombvidék völgyei is.
Szerencsére az ipar fejlődése nem vetett véget az ősi foglalkozások és szokások ápolásának. A Towy folyó halászai például a mai napig is használják a coracle-nak nevezett gyékényből készült kátrányozott vászonnal bevont kerek csónakot, melyet bármely halász elbír akár a hátán is.
Wales a legkorábbi idők óta lakott terület volt. Történelmét az idegen megszállástól az ipari forradalomig sok-sok tényező befolyásolta. A történelem előtti időkben hullámokban érkeztek az ország területére a bevándorló törzsek, de a vaskorra a kelták már erős nemzettséget képeztek önálló vallással, a druidizmussal és számos erőddel a hegytetőn. Wales római megszállását Frontinus készítette elő (74-78) és utóda Agricola fejezte be. A megszállás katonai jellegű volt, polgári települések nem létesültek, s valójában önálló kelta nemzettség lakta ezt a vidéket.  Azonban a 400 éves római fennhatóság alatt utak és erődök épültek, ólom-, ezüst és aranybányák nyíltak az ország területén. A kereszténységet európai hittérítők termesztették el a római megszállást követő 200 évben. A hagyomány szerint Szt. Dávid tette a walesiek nemzeti jelképévé a póréhagymát, amikor a 7. században rávette a katonákat, hogy az angolszászokkal vívott csatákban azt tűzzék jelvényként a sisakjuk mellé. Az angolszászok sikertelenül próbálkoztak Wales meghódításával, és 770-ben az angolszászok királya Offa földsáncot építtetett a határon. Ekkor nevezték el a sáncon túl élők országukat Cymry-nek, az angolszászok pedig az óangol wealas (idegen) szóból származó Wales nevet adták annak a területnek, ahol három jelentősebb királyság alakult ki: északon Gwynedd, középen Powys és délen Dyfed. A szászokkal szorult harcok alatt a walesiek a hegyek közé szorultak, így szakadtak el a Cornwallban letelepedett rokontörzsektől.
Anglia normann megszállása után Hódító Vilmos felállította a Chesterben, Shrewsburyben és Herefordban a határuradalmakat (Marcher Lordships) azzal a céllal, hogy a walesiek betörései ellen védekezzenek, sőt felbíztatta báróit, hogy terjesszék ki uralmukat walesi területekre is. Robert FitzHamon a 11. század végére meg is szerezte Wales déli részét, ahová I. és II. Henrik angol és flamand veteránokat telepített. Az észak-nyugati hegyes vidéken azonban a walesi hercegek erősen tartották magukat, és kihasználták az Angliát gyengítő belső viszályokat. Nagy Llywelyn alatt, az 1200-as évek elején Észak Wales csaknem teljes függetlenséget élvezett, és unokája az utolsó Llywelyn II. Henriktől is megkapta a Wales hercege címet. Az 1272-ben trónra került I. Edward erődöket építtetett és hadjáratot indított a terület megszerzéséért. Llywelyn 1283-ban csata közben elesett, és ez hatalmas csapást mért a walesiekre. Edward így Walesben is kihirdette az angol törvényeket és fiát tette meg Wales hercegévé.
A határőrök elleni harc 1400-ra már nyílt felkelésbe torkollott. Owain Glyndwr a walesi hercegek leszármazottjának vezetésével a walesiek sorra lecsaptak az angolok uralma alá vont városokra és erődökre. Skóciában, Írországban, Franciaországban és northumbriában kelta követőkre találó Owain Glyndwr Wales hercegének kiáltotta ki magát, elfoglalta Harlech és Cardiff várát, majd Machynllethben összehívta saját parlamentjét. A franciák azonban 1408-ban békét kötöttek IV. Henrikkel és Glyndwrnek menekülnie kellett.

Killhope North of England Lead Mining Museum, Upper Weardale, Durham Dales North East (www.flickr.com by iknow-uk)

A York és Lancester-ház között dúló Rózsák háborújában a stratégiai fontosságú walesi várként folytatott harcok során a walesiek sokat szenvedtek mindkét fél miatt. Az 1485-ben véget érő háború után a pembroke-ban született walesi származású VII. Henrik szerezte meg a trónt, s a walesiek egy jobb jövőben bizakodhattak. Az 1535-ös egyesülési törvény (Act of Union) azonban szertefoszlatta álmaikat, hiszen megszűntette a határőrgrófságokat és a walesiek a londoni parlamentben kaptak képviseleti jogot, a walesi törvényeket angol törvényekkel cserélték fel, az államigazgatás nyelve az angol lett. A walesi nyelv fennmaradását többek között William Morgan 1588-as Biblia-fordításának köszönhette. A walesi nép elvesztette önállóságát, azonban a walesiek nacionalizmusa mind a mai napig fennmaradt.
A két országrész iparosodása a 18. század közepén kezdődött a Wrexham és Merthyr Tydfil körüli külszíni szénfejtés beindításával. A fejlődést a hajókikötők közelsége, majd a vasút megjelenése is segítette. A 19. század második felében Rhondda Valley szénbányái léptek a külszíni bányák helyére. Az ipari és mezőgazdasági munkások rossz körülményei váltották ki Dél-Walesben 1839 és 1843 között a sorozatban ismétlődő „Rebecca” zendüléseket, amikor a tized és a magas bérleti díj ellen női ruhába öltözve tűntettek a földbérlők. Ezeket a zendüléseket a hatalom elfojtotta, ám a chartisták, a szakszervezetek és a Liberális Párt erős támogatásra találtak Walesben. Az iparosodással párhuzamosan terjedt a metodizmus, 1851-re a walesiek 80%-a már áttért a metodista hitre. A walesi nyelv pedig annak ellenére maradt fenn, hogy a brit kormány erősen szorgalmazta az angol használatát. A gyerekeket megbüntették az iskolában, ha nem angolul beszéltek.
A walesiek először a 20. században jutottak politikai szerephez Britanniában, amikor egy walesi családból származó és Walesben nevelkedett, bár nem ott született David Lloyd George lett a miniszterelnök. Az ingyenes egészségügyi ellátás megvalósulását, a walesi bányászcsaládból származó miniszter segítette elő. Az erősödő nemzeti öntudat jeleként 1926-ban megalakult a Walesi Nemzeti Párt a Plaid Cymru és 1955-ben Cardiffot tették meg Wales fővárosává. Négy évvel később az ősi jelkép, a vörös sárkány felkerült a walesi nemzeti lobogóra. A Plaid Cymru 1974-ben két mandátumhoz jutott a Westminsterben, és az 1998-as népszavazással Wales korlátozott önrendelkezési jogokat szerzett.
Az ősi nyelv azonban, sajnálatos módon, így is háttérbe szorult, ám a nyelv életben tartását segíti az 1967-ben elfogadott Welsh Language Act, amely kötelezővé tette a walesi nyelv oktatását az iskolákban. 1982-ben indult a Sianel 4 Cymru, az S4C tv-csatorna, amely műsorainak nagy részét walesi nyelven sugározza.