Az adott csapadékviszonyok mellett a zárt bükkös és tölgyes erdő lenne a természetes növényzet formája. Ebbe maga a természet szólt bele még az ember megjelenése előtt. A kopár, talaj nélküli sziklafelszínek, az erősen szeles, sós földek parti sávjai, a víztől elárasztott alacsony síkságok kimaradtak az erdőtakaróból. Az ember terjeszkedése aztán az egykori erdőket is kiirtotta, helyette szántóföldeket, örökzöld réteket, legelőket, lakóhelyeket teremtett, néhol pedig a tőzeglápok terjeszkedését segítette elő. Ma a Brit-szigeteken van a legkevesebb erdő Európában (átlagosan alig 5%-a a felszínnek). A földhasználat módja azonban mégis a ligetes, parkos táj benyomását kelti, mert a birtok- és településhatárokat általában sövények vagy fasorok jelölik.
A fahatár Észak-Skóciában alig 300 m, ami dél felé fokozatosan 500 m fölé emelkedik. A fanemek között északon az erdei fenyő és a nyír, Anglia területén már a tölgyes az uralkodó. Közép-Angliában a bükk is megjelenik. Írországban a bükk és a fenyő eredetileg hiányzott; az utóbbit a tiszafa helyettesítette. Dél-Írország és Cornwall növényzetére az örökzöldek uralma jellemző, miután itt a 8 °C-os „tél” mellett a mediterrán növények szabadban is tenyészthetők.